Mennyi szénhidrátra van szüksége egy sportolónak?

Ha azt mondjuk már a puszta létezéshez is energiára van szükség, feltehetőleg nem adunk ezzel új információt. Ha még csak meg sem mozdulsz, csupán mély álomban vagy, tested akkor is energiát használ fel a belső szervek működtetéséhez. Ha ébren vagy, nyilván ez a felhasznált energia még több lesz, ha pedig aktív tevékenységet végzel a felhasznált energia a többszörösére növekszik.

A munkavégzéshez, létezéshez szükséges energiát természetesen a táplálék szolgáltatja, olyan módon, ahogy azt az energiamegmaradás törvénye is leírja: az energia nem vész el csak átalakul. Testünk (leegyszerűsítve) a táplálékban található hidrogént és szenet a maga 36-37° közötti hőmérsékletén elégeti (több lépcsős folyamat), az így keletkezett energia pedig a foszfát csoportok kötéseiként raktározódik. (ATP – adenozin trifoszfát).

Az élelmiszerek energiatartalma két mértékegységgel kerül megadásra: az egyik a kcal (kilokalória), a másik a kJ (kilojoule = a munka és az energia nemzetközileg elfogadott mértékegysége). Érdekességképpen a kilokalóriát (nagykalória) 1824-ben egy francia tudós Nicolas Clément vezette be a hő mérésére, ez volt az az érték, ami megmutatta, hogy mennyi hőre van szükség 1 kg víz 1°C-al történő felmelegítéséhez. Későbbiekben ezt szorította ki a grammra vetített (kiskalóriás) változat.

A táplálkozásban energiát adó makrotápanyagok a

• szénhidrátok (4,2 kcal/g),
• fehérjék (4,2 kcal/g),
• zsírok (9,3 kcal/g),
• alkohol és (7 kcal/g),
• rostok (0-4 kcal /g).

Utóbbiak részleges lebontása a vastagbélben microbialis úton történik, aminek energiaszolgáltatása ugyan csekély, de mégsem nulla. Szerepe inkább a belőlük képződő zsírsavaknak van (vajsav, ecetsav, propánsav), amik a vastagbél epithel sejtjeinek szolgáltatnak tápanyagot, amik befolyással vannak a bél barrier funkcióira és áteresztő képességére, hiányukban és szélsőségesen nagy fizikai megterhelés hatására az epithel sejtek funkciói romlanak, ami által toxikus anyagcseretermékek szívódhatnak fel, rontva az egészségi állapotot és fizikai teljesítményt.

A nap során felhasznált energiamennyiség teljesen egyéni a kor, testtömeg, testmagasság, testösszetétel, nem, az anyagcsere-típus, vegetatív idegrendszeri szabályozás (szimpatikus/paraszimpatikus), a környezeti hőmérséklet, a fizikai aktivitás stb. függvényében.

És hogy tovább bonyolítsuk egy kicsit a dolgot, nem csak az energiamennyiségében, hanem a makrotápanyagok arányainak bevitelében is különbség van, ami a végzett sporttevékenység függvényében tovább formálandó.

Az étrend szerepe a versenysportban létfontosságú, hiszen óriási befolyással bír a teljesítményre: hat a testtömegre (aminek szerepe testtömeget is figyelembe vevő sportágakban különösen jelentős) és támogatja a regenerációt.

Az izommunka energiaigényes folyamatát főként szénhidrátból és zsírból, kisebb mennyiségben fehérjékből tudja fedezni a szervezet.
Nagyon leegyszerűsítve és lebutítva a folyamatokat, egy magas intenzitású testedzéshez nagy mennyiségű szénhidrátot, míg egy alacsonyabb intenzitáshoz zsírsavakat vesz igénybe a szervezet. Természetesen olyan nincs, hogy csak az egyik vagy csak a másik energianyerési folyamat érvényesül, az arányok változnak, tolódnak.

A félreértések elkerülése végett, fontos ismét felhívni a figyelmet, hogy a fogyás nem egyenlő a mozgás közben felhasznált zsír mennyiségével, tehát az alacsony tingli-tangli nem lesz elég. Minél nagyobb a leadott teljesítmény, annál több az energiafelhasználás, annál könnyebb a fogyás. Például, ha intenzív sporttevékenységet űzöl, amihez a szükséges energiát szénhidrátból fedezed, akkor a regenerációhoz megnő a szabadzsírsavak felhasználása, tehát ebben az esetben nem az számít, hogy a mozgáshoz szükséges energiát miből fedezed.

Míg a szénhidrát lebontásnak van aerob (oxigénfüggő) és anaerob (oxigén-független) útvonala, addig a zsírok felhasználása csak megfelelő mennyiségű oxigén jelenlétében történhet. Azonban egy jól edzett sportoló könnyebben tudja mozgósítani és felhasználni a zsírsavakat.

Aerob állóképességi sportok esetén (ahol a VO2max kevesebb, mint 60%) hosszú időtartam (legalább 90 perc) miatt a fáradás bekövetkezhet az izom glikogén-raktárainak és a vércukorszint csökkenése és esetleges dehidratáció miatt. Mindkét verzió elkerülésére kitűnő szolgálatot tesznek a szénhidráttal (15-60 gr, 0,7 g/ttkg/óra, 4-8%-os ch tartalom) dúsított folyadékok, sportitalok fogyasztása esetén, érdemes a vegyesen, különböző felszívódású szénhidrátokat tartalmazó típusokat választani.

A hosszú időtartamú terhelés jelentősen lemerítheti a szénhidrátraktárakat, aminek visszatöltése akár több napot is igénybe vehet. Emiatt különösen fontos szerepe van az edzések, versenyek utáni étkezéseknek.

Sorozatterheléseknél, például labdarúgókupák során, amikor kevés idő áll rendelkezésre a regenerálódásra, a glikogén szintjének visszaállítása igen komoly feladat. Ilyenkor az időzítés az egyik kulcselem, hiszen terhelés után magas az inzulinérzékenység, így közvetlen a versenyt/edzést követően fogyasztott szénhidrát hatékonyabban töltheti vissza az izom megüresedett glikogénraktárait, mintha két órával később kerülne erre sor, amikor ugyanis a helyreállítási ütem akár 50%-kal romolhat.

Itt (is) illik különbséget tenni gyors és lassú felszívódású szénhidrát között. A magas glikémiás indexű táplálékok, nagyobb inzulinreakciót váltanak ki, és mivel közvetlen terhelés - pl. futás - után amúgy is nagyobb az inzulinérzékenység, így a visszatöltést tekintve ez a forma preferált. Továbbá megfigyelések azt bizonyítják, hogy a közvetlen visszatöltés szénhidrát-fehérje keverékkel a legideálisabb.

Az alacsonyabb glikémiás indexű, komplex szénhidrátokat – ugyanúgy, mint a normál táplálkozásban – előnyben kell részesíteni az egyszerű szénhidrátokkal szemben, kivéve a fent említett a terhelés utáni közvetlen időszakot, néhány esetben a verseny napját és időszakját.

A raktározott glikogén mennyiségének tekintetében az átlagnál magasabb és nagyobb arányú (60-75%-os, 6-10 g/ttkg/nap) szénhidrátbevitel meghatározó jelentőséggel bír. A maximális versenyteljesítmény érdekében a verseny előtti 1-2 hétben a terhelés időtartalmát és intenzitását visszább veszik, viszont ezzel egyidejűleg a szénhidrátbevitelt 8-10 g/ttkg/nap-ra emelik. Természetesen vannak más elméletek is, hiszen a különböző szénhidráttöltési technikák örök vita tárgyát képezik.

Közvetlen terhelés előtti 4 órában az átlagosan ajánlott szénhidrátmennyiség úgy 4-5 g/ttkg. Ekkor viszont fontos a közepes vagy magas glikémiás index. Minél közelebb esik az étkezés a terheléshez, annál inkább mérsékelendő a szénhidráttartalom. Edzett sportolóknál ki kell tapasztalni, mennyire van jó hatással rájuk a közvetlen terhelés előtt felvett szénhidrát, mivel náluk az kevésbé vált ki fokozott inzulinemelkedést.

Erő és gyorsaság dominanciájú sportoknál a magasabb intenzitás miatt a felhasznált energiaforrások aránya másképp alakul, hiszen ahol a Vo2max 75-80% feletti intenzitáson pörög, ott egyértelműen zömében a szénhidrátok fogják a szükséges energiát biztosítani. Ezért az izomglikogént erős mértékben igénylő sportokban, illetve a felkészülés időszakában férfiaknak a napi 6-12 g/ttkg-nyi elfogyasztott szénhidrát bevitele javasolt, nőknek ettől kevesebb, megközelítőleg 6 g/ttkg.

Súlycsoportos sportágakban, mint pl.: súlyemelés, ökölvívás, cselgáncs stb., a felkészülési időszakában a testsúly nagyobb, mint a versenysúly, ezért a fogyasztás ezeknél a sportoknál bevett szokás, amit úgy kell tudni megvalósítani, hogy az ne rontson a versenyteljesítményen, ráadásul egy évben belül (versenyektől függően) ezen többször is keresztülmennek. A fogyás ilyenkor leginkább a vízleadásból fakad, a glikogénraktárak által megkötött víz így előnytelen lehet. Más-más sportágnál mások a mérlegelési szabályok, így verseny és a mérlegelés közötti idő is. A súlycsoportos sportágakban fontos lenne egy egész évre kiterjedő testsúlyszabályozás, a drasztikus hirtelen fogyásokkal szemben.

Összességében tehát elmondható, hogy a sportolóknak általánosságban a napi energiabevitelük 55-70 %-át kell fedezniük szénhidrátokból (bár sportolók esetében energiaszázalékot pontatlansága miatt nem igen alkalmaznak), megközelítőleg 6-10 g/ttkg/nap, figyelembe véve a versenyző és a sportág sajátosságait.

Borítókép: Priscilla Du Preez // Unsplash