Miért nehéz elfogadni önmagunkat? - Fittsport blog

A legtöbben azért kezdünk el edzeni, mert nem vagyunk elégedettek a testünkkel. Fogyni szeretnénk, erősebbek akarunk lenni, jobban szeretnénk kinézni. Vagy egyszerűen csak szeretnénk visszakapni azt a testet, amelyet évekkel ezelőtt elveszítettünk a munka, a stressz, a gyereknevelés és az élet sűrűjében. A változás igazi feltétele az lenne, hogy közben elfogadjuk azt a kiindulópontot, amit éppen „le akarunk küzdeni”, vagyis magunkat. Mégis haragszunk magunkra, szégyelljük és büntetjük a testünket. És pont emiatt sokszor a mozgást a frusztráció hajtja, nem pedig a jóérzés. Az önelfogadást pedig csak tovább rombolja a „before - after” kultúra és a közösségi média oldalakon történő összehasonlítgatás. Újra és újra feladjuk. Vajon miért olyan nehéz elfogadni magunkat?  

A „before - after” kultúra csapdája

Ha őszinték akarunk lenni magunkkal, a legtöbben nem a saját testünkkel töltjük a legtöbb időt, hanem másokéval. Naponta több száz képet görgetünk végig. Tökéletes hasakat, feszes karokat, látványos fogyásokat, drámai átalakulásokat nézegetünk. A közösségi média pedig tele van olyan történetekkel, amelyek azt sugallják, hogy az ember élete két részre osztható: arra, aki volt, és arra, aki végül lett. Csakhogy az élet ritkán ennyire leegyszerűsített. 

Ezek a képek nem mutatják meg a bizonytalanságot, az önbizalomhiányt, az újrakezdéseket és azokat a heteket, amikor egyáltalán nem volt motiváció a változtatáshoz. Nem látjuk a rossz napokat, a stagnálást, a kételyeket. Csak a végeredményt látjuk, és közben észrevétlenül elkezdjük úgy érezni, hogy mi még mindig nem tartunk ott, ahol „kellene” vagy ahol szeretnénk.

Inspiráció keresés helyett hasonlítgatunk

A probléma nem azzal van, ha az előtte-utána képeket inspirációra használjuk. Hanem azzal, hogy az összehasonlítás nagyon könnyen átveszi a fejlődés helyét.

Egy idő után már nem azt figyeljük, hogy erősebbek lettünk-e a múlt hónaphoz képest. Nem azt, hogy könnyebben mozgunk-e, jobban alszunk-e vagy több energiánk van-e. Hanem azt, hogy másokhoz képest hol állunk. Viszont ez egy olyan verseny, amelynek nincs célvonala.

Mindig lesz valaki karcsúbb. Izmosabb. Fiatalabb. Látványosabb eredményekkel.

A saját testünk pedig lassan nem partnerként, hanem folyamatosan javítandó projektként kezd megjelenni előttünk.

Innen pedig már csak egy lépés, hogy a mozgás öröm helyett kötelességgé váljon, az edzés pedig öngondoskodás helyett büntetésnek tűnjön.

Az önelfogadás nem lemondás

Sokan azért idegenkednek az önelfogadás gondolatától, mert félreértik. Attól tartanak, hogy ha elfogadják a jelenlegi állapotukat, elveszítik a motivációjukat a változásra.

Az önelfogadás nem azt jelenti, hogy nem szeretnénk fejlődni. Azt jelenti, hogy nem önutálatból, kritikából akarunk fejlődni. Elismerjük, hogy a jelenlegi testünk minden hibájával együtt is értékes. Hogy ez a test hordozott végig bennünket az életünk eddigi állomásain. Hogy ez a test dolgozik, szeret, nevet, fárad el és áll talpra újra. És pontosan ezért érdemli meg a törődést.

A mozgás akkor válik fenntarthatóvá, amikor nem a mérlegnek akarunk megfelelni

Sok ember számára a mozgás nem azért nehéz, mert nem szeretne egészségesebb vagy erősebb lenni. Hanem azért, mert minden edzés emlékezteti arra, hogy szerinte még nem ott tart, ahol kellene.

A fitneszterem sokaknak nem inspiráló közeg, hanem egy hely, ahol felerősödnek a bizonytalanságok. Úgy érzik, mindenki őket figyeli, nem elég fittek, nem elég erősek vagy egyszerűen nem valók oda. Ilyenkor a mozgás könnyen teljesítménykényszerré válik, pedig eredetileg az lenne a célja, hogy jobban érezzük magunkat a saját testünkben.

Az otthoni edzés éppen ezért jelenthet sokak számára fordulópontot. Egy olyan privát, ítéletmentes tér, ahol nincs összehasonlítás, nincs megfelelési kényszer, csak a mozgás és a saját fejlődésünk. Itt könnyebb újra kapcsolódni ahhoz az érzéshez, hogy a testünk nem probléma, amit meg kell oldani, hanem partner, akiről érdemes gondoskodni. Ehhez azonban gyakran a siker definícióját is újra kell írni.

Nem csak a mérleg nyelve mutatja a változást

A legtöbben úgy mérjük a fejlődést, mintha csak a mérleg vagy a tükör létezne. Ha a testsúly nem változik elég gyorsan, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy minden erőfeszítés hiábavaló. Pedig a test sokkal több módon jelez vissza.

Érdemes például megfigyelni, hogy mennyi energiánk marad a nap végén. Hogy kevésbé fulladunk-e ki a lépcsőn. Hogy könnyebben emelünk fel egy nehéz bevásárlószatyrot. Hogy javult-e az alvásunk, a közérzetünk vagy a koncentrációnk. Hogy ugyanannyi idő alatt többet tudunk-e sétálni, futni vagy tekerni. Vagy egyszerűen azt, hogy egy hónapja még három perc után abbahagytuk volna az edzést, ma pedig húsz percet is végigcsinálunk.

Ezek nem látványos eredmények. Nem készülnek róluk „előtte-utána” fotók. Mégis ezek mutatják meg a legjobban, hogy a testünk alkalmazkodik, erősödik és fejlődik.

Talán a legfontosabb mérőszám mégis a konzisztencia. Az, hogy újra és újra visszatérünk a mozgáshoz. Nem azért, mert gyűlöljük a testünket, hanem azért, mert törődünk vele.